Six letters to Niall

Drágáim, 

Sziasztok! Szeretném mindenkinek megköszönni, aki írt! Gyönyörűeket írtatok, és nagyon sokat! Olyan boldog voltam, hogy majd' kiugrottam a bőrömből. Köszönöm azoknak, akik feliratkoztak és minden egyes eddig leadott szavaztot is, mert nagyon sok összegyűlt! Hihetetlenek vagytok! A mai résszel kicsit visszatérek a gyökerekhez. Remélem ismét számíthatok kommentekre és pipákra! 

Nagyon köszönök mindent nektek!

Szeretném kicsit beharangozni új történetemet, nézzetek be oda is és kommenteljetek, pipáljatok, iratkozzatok fel ott is, ha tetszik! !! HITGIRL !! (fent van a prológus, az első fejezet és a Trailer)

Csatlakozzatok a csoporthoz is! [Csoport] 

×××

Két nap telt el, mire Niallnek újra lehetősége nyílt a levelek olvasására. Bár mindvégig hihetetlenül izgatott volt, látni akarta az újabb levelet, és kívülről úgy nézett ki, mintha benne lenne valami. Mégis egyszerűen nem volt ideje egész eddig, ha volt, túl éhesnek vagy fáradtnak érezte magát az újabb levél kibontásához. 

Mikor eljött az este, a fényeket lekapcsolták, végre nem volt koncertjük sem. Niall ugrott a lehetőségre, hogy újabb levelet olvasson. Elővette a őket a párnája alól a turnébuszbeli hálóhelyén, és kiszámolta a hatodik levelet. Kibontotta. 

A borítékból egy karkötő csúszott az ölébe. Piros és szürke színű cikk-cakk mintás, kézzel készített darab volt. Felemelte a levelet, közben a karkötőt a bal kezében tartotta. 

„Kedves Niall, 

Tudod mit? Jól vagyok. Ruby megtalálta a tökéletes nevelő szülőket, és én örülök ennek. 

Ma elment. A kicsi Ruby, barna göndör hajacskájával és zöld szemével, ami csak úgy ragyogott minden alkalommal, mikor nevetett. Ruby, akit mindenki szeretett. Tudom, hogy nehéz lesz nélküle, mert ő volt az egyetlen, aki fel tudott vidítani. Mindenkit! Még engem is.” 

Niall ismét szomorúságot érzett, gyötrelmet és fájdalmas veszteséget. Hirtelen úgy érzett, mint mikor valami hiányzik az életedből, és hiába nyújtózol, nem tudod elérni azt. 

„Mindenki összegyűlt a házból, hogy elbúcsúzzanak Rubytól. Sírt még háromszor utoljára, és mindenkit megölelt kétszer is. Mikor hozzám ért, elhatározta, hogy nem megy sehová. Rám csimpaszkodott és sírt. 

Nagyon nehéz volt gyengéden eltolnom magamtól, és átadni új szüleinek, Mr. és Mrs. Marksnak. Tudom, hogy ez szörnyű önző dolog, de nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarom, hogy elhagyjon örökre. Ruby volt az egyetlen barátom ezen a helyen. 

Érzékeny búcsút vettünk tőle. Bridget könnyzápor közepette búcsúzkodott, míg Jade csak sírt, de közben mosolygott a könnyein keresztül. Én nem sírtam. Sosem ment volna el, ha sírok. Tudom, hogy ott jobb helye lesz, és azt akarom, hogy boldog legyen. Csak mosolyogtam rá, és szorosan átöleltem. Aztán az ajtó becsukódott mögöttük, és elhajtottak. Örökre elment. Messze, messze ettől a háztól. 

Messze tőlem. 

Annyira hiányzik. A kis Ruby, aki mindig felvidított az idióta táncával. Közben azt énekelte – Mosolyogj, Charlie! Mosolyogj – egy buta kis gyerek dallamra, mindig, amikor csak szomorú voltam.” 

– Mit nevetsz, Niall? – felugrott, és ledobta a levelet. 

Liam pedig zsebre tett kézzel állt ott, és az arcát figyelte. 

–  Ö… Micsoda? – Liam felhúzta szemöldökét. 

– Azt kérdeztem, mit nevetsz? 

– Semmi… – vont vállat és próbált ártatlanul nézni. Még túl korai volt tudniuk a levelekről. 

„Furcsa, de szeretem. Imádnivaló kislány.

Egy képet tűztem a levél aljára, amit tavaly nyáron csináltunk, amikor Britgetnek cipő kellett és elvittek minket a bevásárló központba. Mi Rubyval arra költöttük a zsebpénzünket, hogy képeket csináljunk. Tudod, olyan útlevélkép készítő automatában.” 

A levél alján megtalálta a rá tűzött képet. Két lányt ábrázolt. Egy kislányt, akinek dugóhúzó göndör haja volt, zöld szemei és hatalmas mosolya. A másik lány, az idősebb… szóval. Szép volt. 

Hatalmas mogyoróbarna szemei voltak, és hosszú sötét haja. Bőre egészen világos, arca pirospozsgás. Nevetett, közben a fiatalabb lány felé nézett. 

–  Hogyhogy Charlie nem is tudta milyen szép? – gondolta – Hogyhogy egyszer sem jött erre rá, mikor a tükörbe nézett? 

Óvatosan leszedte a képet a levélről, és a tárcájába tette. Hol máshol lehetne nagyobb biztonságban, mint ott? Niall elmosolyodott saját magán, mielőtt folytatta volna az olvasást. Buta dolognak tartotta, hogy ennyire érdekli ez az idegen lány, mégis… 

„Arra már rájöttem, hogy sosem fogod elolvasni ezeket. Tudod, szeretnék én is kapni egyet az automatikus válaszüzenetek közül, de ezek a levelek túl közel állnak a szívemhez. Mint azok az időkapszulák, amikbe belepakolnak egy csomó emléket, majd elássák, hogy száz évvel később valaki megtalálja. Pontosan ez az, amiért ezeket írom. Az emlékekért. Ezért tettem bele azt a képet is. 

Emlékszem, egy nap mindenki elment. Csak Ruby, Tom és én maradtunk a házban Bridgettel – aki az egyik szociális munkásunk – Régi ruhákat vettünk fel, és hatalmas vízi csatát rendeztünk a kertben. Nem nyáron volt, igazából októberben, de jól éreztük magunkat. 

Később leültünk a radiátor elé pokrócokkal és törölközőkkel betakargatva, forró csokit szürcsöltünk. Furcsa melegséget éreztem akkor. Hosszú idő után először éreztem magam biztonságban. Boldog voltam. Úgy éreztem, otthon vagyok, ám ez nem egy otthon, nem is olyan többé. 

Ideje abbahagynom a fecsegést ezekről a régi emlékekről, mielőtt sírni kezdek. Még nem sírtam mióta Ruby elment, pedig mindenki azt hitte, hogy fogok. A kocsi elhajtott, és én csak néztem távolodó alakját, amint szorongatta molyrágta medvéjét, de a könnyek nem jöttek. 

Biztosan meglepődtél, mi az a karkötő. Az igazság az, hogy eredetileg Rubynak készült. A tanárom adta hozzá az anyagot majd segített elkészíteni, mikor minden feladatommal végeztem. Azt mondta a piros a kedvenc színe, a szürke pedig illett hozzá, de nem fogadta el. Fel sem vette, visszaadta nekem, és azt mondta:

–  Niallnél jobb helye lenne.

Először nem értettem, mire gondol. Ugye milyen buta vagyok? El is felejtettem, hogy ő tudott a levelekről. Sokkal okosabb nálam… az a kicsi lány. Úgy fog hiányozni. 

Aztán rájöttem, hogy illik is hozzád az a karkötő, mert sokszor hordasz pirosat nem igaz?” 

Niall végig nézett magán, és elmosolyodott, mert éppen piros volt rajta. 

„Nem is tudom, miért csinálom ezt, hiszen úgysem olvasod el.” 

Szerette volna megtalálni a lányt abban a pillanatban, és hatalmas ölelést adni neki, amilyet sosem kapott azelőtt, mert olvasta a leveleket, és biztosítani akarta róla, hogy valaki meghallgatja. 

„Talán még most is reménykedem benne, hogy egy nap talán mégis elolvasod. Hiszen olvasol rajongói leveleket vagy nem? Azt nem tudom, mit várok ettől, csak írni akarok neked… Talán mégis épp ezt olvasod, és azt gondolod – Milyen buta lány – Sajnálom. Ezt én gondolom, nem te. 

Az este olvastam egy fanfictiont. A témájáról az jutott eszembe; tudod, én inkább haldokolnék úgy, hogy szeretsz, minthogy úgy éljek, azt sem tudod, hogy létezem. De ez megint csak egy buta gondolat tőlem. Holnapra úgyis megbánom majd, hogy leírtam. Egyszerűen nem szeretnélek szeretni, mert tudom, hogy a vége csak fájdalom. Nem bírom. Néha elképzelem inkább, hogy te is rossz vagy, mint mások. Talán egy nap sikerül végre elhitetnem magammal, hogy nem érdemes ilyesmire pazarolnom az időm. Most úgy érzem, csak te vagy nekem, még akkor is, ha valójában nem is vagy itt. Sőt, nem is ismersz. Vagy, ha mégis olvasol… te vagy az egyetlen, aki mindent tud rólam. Vagy csak egy leveles láda belsejének írok? Talán sosem tudom meg… 

Kérlek, hordd a karkötőt a kedvemért, ha ezt olvasod! Ne feledd, könnyekkel készült!  

Sok szeretettel,

Charlie ♥” 

Niall gondolkodás nélkül felhúzta a karkötőt, és le sem akarta azt venni. 

Egy ideig biztosan nem…