Ten letters to Niall

Sziasztok édeseim! 

Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokára érkeztem a résszel! Remélem továbbra is számíthatok a véleményetekre ennek ellenére is. Az utóbbi időben nem mutatkozott akkora igény az új levelekre. Már nem tetszenek a levelek, vagy más miatt csökken a hozzászólások és az érdeklődők száma? Kérlek erre is válaszoljatok, ha tudtok:( 

Továbbá a héten bepótoltam a lemaradásomat. Az összes blogba raktam új részt!
Évadot zártam a MoveToLondon-ban [LINK]
A HitGirl pedig túl van az elsőn, vajon túléli Niall? [LINK]

Továbbra is csatlakozzatok a csoporthoz!!:D [CSOPORT]

Ne feledjétek, Szeretlek titeket!!

~xx

×××

Csak esett és esett. A cseppek súlyosak voltak, és fájdalmasan ütögették a fiúk bőrét, amíg azok készültek visszatérni a turné buszba. Niall megesküdött volna, hogy a cseppek átszúrják a bőrét, s hogy azok valójában jeges kis nyilacskák, melyek gátlástalanul hullottak alá fentről. A pólója már teljesen átázott, mire visszaértek a buszba.

– A pokolba – morogta idegesen Harry, amint kinézett a busz ablakán. A víz már mindent elöntött odakint. Zayn azonnal levette a pólóját és egy újat keresett helyette.

– Ember, ez nagyon komoly – mondta, miközben magára húzta a száraz ruharabot.

Niall erre bólintott és vacogó fogakkal egy fűtőtest közelében helyezkedett el. Közben folyamatosan és megállíthatatlanul reszketett, ennek ellenére még mindig a vizes holmit viselte. De a gondolattól is irtózott, hogy levegye a ruháit, mikor ennyire fázott. Ördögi kör.

– Kérsz forró csokit, Niall? – szólt Liam hangja a forró ital automata mellől. Igen, az automata fantasztikus találmány, általában véletlenszerűen nyomkodják a gombjait. A barna szemű fiú körbenézett, mikor nem kapott választ. – Niall?

Niall lesütötte szemeit, képtelen volt felnézni barátjára, inkább alvóhelye felé sietett és gyorsan száraz ruhába öltözött. Szíve aggodalommal telt meg annak hatására, hogy Liam úgy viselkedett, mintha aggódna érte. Ez aggodalommal töltötte el az ír fiút is, mert ha Liam aggódik az azt jelenti, hogy tud valamit. Niall nem tudta igazán, mi folyik az elméjében, de Charlie levelei miatt paranoiás érzései támadtak. Félt, hogy valaki rájön. 

De mire jön rá? Ez ő maga sem tudta pontosan.  A levelekre? Vagy arra, hogy a szavak erejének hatására beleszeretett egy teljesen idegen lányba, akivel sosem találkozott azelőtt? Mert beleszeretett. Vagy nem? Nem tudta még ezt sem. Teljesen összezavarodott. 

Talán ez csak egy legbelülről jövő ösztön volt, meg akarta védeni a barna szemű lányt, vagy valami más? Minden, amit tudott, az volt, hogy jelenleg csak arra vágyik, hogy összegömbölyödve olvassa tizedik levelet, hálóhelyén a buszban. Figyelmen kívül hagyta a fiúk izgatott kiáltásait, mikor becsapott egy villám, és kibontotta a következő levelet. 

„Kedves Niall, 

Esik… 

Az a fajta eső ez, amikor kint hideg van, és te csak szeretnél visszabújni az ágyba a meleg takaró alá, és egész nap ki sem bújni onnan a biztonságot nyújtó fedezékedből. Ijesztő és hangos. villámlással és mennydörgéssel fűszerezve. Ezekben a napokban mindenki a nappali szobában ül a kandalló mellett és kártyajátékokat játszanak, vagy kérdezz-feleleket, ha pedig mégsem, visítoznak a hozzájuk közel becsapó villámoktól. Milyen butaság, miért lesznek olyan izgatottak minden alkalommal, mikor hozzájuk közel becsapódik egy villám? Te is félsz a villámtól?” 

Niall majdnem elnevette magát az abszurd helyzeten, mikor hallotta Liam gyerekes visszaszámolását a következő villámra várva, majd Louis izgatott kiáltását „Mind meg fogunk sülni!”. A fiúk is épp úgy viselkedtek, ahogyan Charlie a levélben leírta.  Hirtelen gyerekes módon kapcsolatot érzett saját maga és a lány között, mert esett, amikor írta és esik most is, mikor ő olvassa. Rájött, hogy ez hülyeség, de kit érdekel?  

„De nem. Az esély, hogy beléd csapjon a villám, egy a millióhoz. Ez valami olyasmi, amit látsz az újságban és rosszul érzed magad, de megkönnyebbülsz, mert hála Istennek nem veled történt. 

Ez olyan, mint a rák. Nem számítasz rá, hogy éppen te leszel beteg, ahogy senki sem. De az igazság az, hogy minden nap rákos lesz valaki. Ahogy Eliza is… Édes, szőke, pici Eliza. Nem ezt érdemelte. 

Nem tudom. Talán ez a büntetésem, amiért olyan szörnyű nővére voltam. Tudom, hogy semmit sem tudtam volna tenni ellene attól a pillanattól kezdve, hogy diagnosztizálták. 

Mégis azt gondolom, a betegsége az én hibám volt. Én tehetek róla, mert nem bántam vele elég jól. Azóta is magamat hibáztatom a haláláért.” 

Meghalt. Eliza meghalt. Szegény Charlie, gondolta Niall. Kitisztult a kép, mert rengetegszer említette a lányt a leveleiben, Eliza volt az egyik olyan ember, aki közel állt hozzá. 

„Hiába mondja mindenki; szociális munkások, pszichológusok vagy bárki, hogy nem én vagyok a hibás. Nem tehetek semmiről. Hiába ismételgetik; Nem a te hibád, nem a TE hibád! Nem te tehetsz azokról a dolgokról, amik másokkal történnek. Mégis mindig úgy érzem, hogy minden csak az én hibám.” 

Nem. Ez nem a te hibád. 

„Már rájöttem, hogy ez nagy butaság. Az emberek csak azért mondják, hogy az ő hibájuk, hogy minden az ő hibájuk, hogy figyelmet kapjanak. Már tudom, hogy nem minden az én hibám. Tudom, hogy ami Blakeel történt, nem az én hibám volt. 

Tisztán emlékszem arra a napra, mikor Elizát diagnosztizálták. Nyolc éves lehettem talán. Már két éve volt velünk, mikor egy nap Lucy a barátnőm anyja jött értem az iskolába a sajátom helyett. Emlékszem, nem mondta el, ami történt, de láttam rajta, hogy olyan gyorsan szeretne haza juttatni, amennyire csak lehetséges.

Anyám nem volt otthon, csak apám. Felvett, szorosan magához megölelt, és mondta, hogy a kórházba kell mennünk. Nem mondta el, miért. Nagyon aggódtam, amiért nem tudtam semmit. Először azt hittem, velem van valami baj. Megijedtem. 

Persze nem velem volt a baj, hanem Elizával. Aznap diagnosztizálták Akut promyelocytás leukemiával. 

Egy évvel később halt meg. 

Már próbálom kerülni a kötődést a többi emberrel. Nem akarom, hogy meghaljanak. Félek újra elveszíteni embereket az életemből.

Sosem meséltem még senkinek a napról – vagy hogy emlékeznék egyáltalán rá – mikor diagnosztizálták. Azért mondom most el neked, mert nem olvasod el. Vagy mégis. Leginkább nem. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezek a levelek csak ülnek majd egy zsák alján egy raktárban több millió lány leveleivel együtt, s ahogy azokat sem, ezt sem fogja elolvasni senki sem. Az enyészeté lesz… elrohad majd lassanként. 

Milyen szomorúnak tűnik. Szomorú belegondolni, hogy életem legtöbbet érő perceinek hagyatéka az oszlásé csak. Hogy a percek, amiket neked szenteltem, ahogy ez is. Épp ez a pillanat, mikor ezt a sort leírom. Ez az este tíz után tíz perccel… ez is. A penész eszi ahelyett, hogy elolvasnád.  

Most be kell fejeznem az írást, mielőtt valami butaságról kezdek siránkozni például, hogy mennyire szeretlek. Be kell fejeznem az utánad való siránkozást Niall James Horan! :P 

Sok szeretettel,

Charlie ♥"

Niall letette a levelet, és csak hallgatta az eső kopogását a busz tetején. Csak koppant újra és újra gyors ütemben a rakoncátlan kemény kis cseppek sokasága. Rendszertelen zajt csapva ezzel. Hirtelen Louis hangja töltötte be a teret. 

– Hol van már a forró csokim? – kérdezte Liamtől. 

Harry ezalatt a Ramones pólóját kereste, az automata pedig jelezte a kész italt. 

– Sajnálom Charlie – suttogta maga elé. ...