Eleven letters to Niall

Sziasztok! Megjöttem, itt van a levél! 

Tegnap volt egy eléggé kellemetlen botrány. (nem, most nem arról beszélek, amit a csoportban hisztiztem) Elgondolkodtatott az eset, és valahol szerettem volna megosztani erről a véleményemet. Gondoltam a mai levél előtt.

Tehát Niall tegnap fáradtan haza ment, és ahelyett, hogy aludt volna egy keveset az esti BBQ előtt, órákig a twitcammal szórakozott, hogy néhány percre megmutassa magát a rajongóknak. (azért kellett órákig szórakoznia vele, mert a rajongók mennyisége miatt összeomlott a rendszer) Mindezt azért, hogy a rajongók örüljenek. Erre mit kapott cserébe? Nem tudom ki olvasta a neki érkezett üzeneteket, de én majdnem elbőgtem magam. Egyébként nem mintha bárkinek köze lenne a magánéletéhez.

Figyeltem, hogy a magyar rajongók milyen kulturáltan lekezelték ezt a dráma partit, és büszke voltam rá, hogy magyar ember vagyok. Tényleg.

Nem vagyok Directioner, vagy valamilyen fan... Nem vagyok a rajongójuk, én csak bírom őket, mert aranyosak és szeretni valók. Lényegében én Niall miatt kerültem bele ebbe a blogos, csoportos közösségbe, csak mert őt szeretem. Tehát nem vagyok őrült rajongó. Csak egy őrült csaj, aki ŐTszereti. Ezt próbálom minél többször hangsúlyozni, de most a legszükségesebb, mert ilyen rajongók mellett ciki lenne annak lenni. Mármint a Brit és egyéb fura lények között, ti nagyon cukik voltatok. Komolyan, még kicsit meg is lepődtem, pedig tudom, hogy aranyosak vagytok:D

Szóval ezen akadtam ki itt tegnap este.

Az, ami a csoportban volt, pedig az én hibám. Ritkán hozom a leveleket, és tegnap kaptam egy nem túl kedves hangnemben íródott, majdhogynem követelőző, de nem elég durva levelet. Sajnálom, hogy nagy ügyet csináltam belőle, és ennyit magyarázok róla, csak akartam, hogy tudjátok; Nagyon sajnálom, de nem csak rajtam múlik, hogy mikor jön a levél! 

Köszönöm azoknak, akik továbbra is kitartanak, és nem lépnek ki sorra a csoportból! 

~xx

×××

Niall zavart volt, és egyre kevesebbet kommunikált a külvilággal. Bezárkózott és Charlie további levelein gondolkodott. Félt, féltette a lányt. Nem zavarta az sem, hogy lassan olyanná válhat, mint egy remete, aki egyedül él egy sárból és szalmából készült kunyhóban egészen addig, amíg meg nem találja Charliet és gitárral a kezében boldoggá teheti majd. Őszintén ezt akarta. Boldoggá tenni Charliet. 

Valahol az M6-os mentén a turné busz vicces hangokat adott ki, a sofőrjük lehúzódott egy töltőállomásnál, és közölte, hogy a következő néhány órát ott kell tölteniük, ki kell várniuk, amíg sorra kerülnek. (Liam mondott valamit a szelepről, de Niall nem figyelt a magyarázatára). A többi fiú kihasználta a napos időjárást és az utazás megszakadását, amíg Niall a buszban maradt, hogy Charlie további leveleit olvassa, talán… 

Hálóhelyén üldögélt a buszban, s a leveleket nézte. Elcsodálkozott rajta, mennyire antiszociálissá tette ez a néhány papírdarab. Beszippantotta Charlie világa, meg akarta tudni, mi történhetett a lánnyal. Mindent meg akart tudni a múltjáról. Gondolataiból Harry és Liam párbeszéde zökkentette ki, mely akaratlanul is beúszott a buszba a nyitott ablakon keresztül. 

– Miért nem focizol velünk?

– Fáradt vagyok a focizáshoz.

– Menj dartsozni Niallel.

– Niall csal.

– Úgy érted, minden alkalommal ő győz – nevetett fel Liam.

– Kibaszott ír – motyogta az orra alatt Harry. 

Niall tervezte, hozzáfűzni valamit, de helyette mosolygott magában és végigfuttatta hüvelykujját a következő borítékon, majd vigyázva feltépte azt. Elégedett érzés járta át mellkasát, amint kihúzta a levelet és olvasni kezdett. Ragyogó napsütés játszadozott a busz belső terében akkor, ami az ablakokon keresztül szabadult be, s melengette bőrét. 

„Kedves Niall, 

Gondolkodtam, az előző levélben meséltem neked kicsit Elizáról, talán mondhatok többet is. 

Örökbe fogadtuk őt, mikor hat éves voltam. Kilenc hónapos volt, kukorica szőke hajjal és ragyogó mosollyal. Megváltoztatta az egész életünket. Mindig is szerettem volna egy húgot, de nem lehetett, mert a szüleimnek nem lehetett gyereke. Anyának sosem lehetett volna, ezért voltam én olyan, mint egy csoda. 

Így nevezett… Csoda. 

Eliza boldog és játékos gyerek volt, olyan az életünkben, mint a kósza fénysugár egy esős napon, és ezt anélkül tudom mondani, hogy klisének hangozzon, mert ő volt a testvérem. A testvér, akire mindig is vágytam. Szerettem őt. Persze folyton visított, sikított és nem hagyhattam posztereket a falon többé a szerencsétlen incidens után, ami a selyem függönyökkel történt.” 

Niall arra gondolt, hogy neki sosem volt fiatalabb testvére, csak egy bátyja, Greg, mikor kinézett az ablakon.

 

Odakint valaki nyilvánvalóan gólt lőtt, majdnem teljesen biztos, hogy Louis volt az. Hangosan kiabált és ünnepelte magát, mire a többiek leteperték és „csikicsatát” indítottak ellene, ő már szinte sírt a nevetéstől és visított. Visított. Elvileg felnőtt férfiak… és visítanak. Talán mégis voltak fiatalabb testvérei, méghozzá négy. 

„Hirtelen a nővére lettem valakinek, és ez nehéz volt. Megpróbáltam ott lenni neki, fogni a kezét, csikizni a pocakját, felkészíteni az életre, dolgokra tanítani, kölcsön adni neki a ruháimat, kiállni érte az iskolában, megtanítani tánclépésekre. Ezt akartam tenni. Tényleg ezt. Szerettem volna igazi jó nővér lenni neki, tudod? 

De nem tudtam. Képtelen voltam vigyázni rá, és megöl ez a tudat. Néhány évvel később, mikor tizenhárom éves voltam, végig kellett néznem, ahogy a gyönyörű kishúgom hervadozik, akár egy virág, épp akkor, mikor már úgyis éppen eleget veszítettem. 

A baleset után Eliza feladta. Csak úgy feladta, nem akart tovább élni, nem akart többé engem, vagy bármi mást. Csak sírt, és sírt. Ez volt minden, amit tenni tudott. Próbáltam megmenteni, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen hogyan is menthettem volna meg az ő életét, miközben én voltam a felelős a szüleink haláláért. Mégis reméltem, hogy Eliza meggyógyulhat. Ha nem is értem, majd magáért. Túl fiatal volt, ragyogó és semmi rosszat nem tett. 

Minden nap imádkoztam, hátha Isten meghallgat és segít rajtunk. Könyörögtem minden áldott nap; Kérlek!! Segíts, mentsd meg. Nem veszíthetem el őt is, k é r l e k. Minden nap ott ültem mellette, szorítottam a kezét, amíg őt lassan végleg elhagyta az élet. Pedig annyira féltem… féltem elbúcsúzni tőle.” 

Niall szíve összeszorult, amit a szomorú sorokat olvasta, kissé összegyűrte a fehér papírt, amint erősebben szorította. 

„Volt egy babája, amit mindenhová magával vitt, még a kórházba is. Nemezből és gyapjúból készült, szemei kék gyöngyök voltak. Nekem is volt egy, vörös hajjal, zöld szemekkel és csillámporból készült szeplőkkel. Emeraldnak neveztem, Elizáé a Sapphire nevet viselte. A babát szorongatva halt meg.” 

Akarta… Niall nem tudta pontosan, hogy mit akart, de akarta. Megvédeni Charliet, segíteni rajta, közel húzni magához és elmondani neki, hogy gyönyörű, megmenteni a testvérét és a családját, mindenkit, akit csak ismert, szeretett vagy elveszített. Csak meg akarta védeni. 

„Vele együtt égettük el. 

Gondolom, miután őt elveszítettem, azután vesztettem el önmagamat is. Szerettem volna eltűnni messze, hogy senki se lásson, becsukni a szemeim, és talán amikor kinyitom, újra otthon lenni anyával, apával és a testvéremmel. Mind életben lennének, egészségesen. De helyette, ha kinyitom a szemeim, itt ez a nagy ház tele üvöltöző gyerekekkel, tanácsadókkal, nevelőkkel, szánalmas kinézettel. Az új iskolában összesúgnak a hátad mögött… szörnyű volt. 

Te is meg fogsz halni? 

Csak mert mindenki meghal, akit szeretek. El tudod képzelni azt az ürességet a lelkedben, mikor az ember reggel felkel és rádöbben, hogy nincs már lába? Gondold el, milyen érzés lehet annak, akinek a lábai nélkül kell tovább élnie! Azt hiszem én is hasonló ürességet érzek. Tudom, ez beteges, nem ismerlek és nem is hiányolhatlak, hiszen sosem találkoztunk, nem voltál itt. Mégis… te vagy az egyetlen élő személy, akit szeretek. 

Féltelek...

Minden nap látlak, de te nem láthatsz engem, nem tudod, hogy létezem, pedig bármit megtennék érted, mert egy hülye vagyok! Sírnom kell… 

Na tessék. Megint elsírtam magam, miattad. szégyelld magad, Niall James Horan!” 

Niall a papírnak ezen a részén felszáradt könnyfoltokat talált, melyek bizonyították a lány igazát. Tényleg sírt érte. Csak miatta, pedig annyi más baja is volt. 

Niall meg akarta ismerni végre Charliet és boldoggá tenni. 

„Most egészen szép idő van, talán este Dave grillezni fog, bár nem vagyok benne biztos. Nem is érdekel, szinte mindig oda égeti a húst. Hülye gyermekotthon… 

Sok szeretettel,

Charlie♥”

Furcsa volt a levél, az összes levél. Milyen egyszerűen a kezébe nyomták. Nem volt rajta cím, semmi nyom, amin elindulhatott volna. Pedig meg akarta találni Charliet, szorosan magához ölelni és elmondani neki, hogy végig olvasta a leveleket. Mind a huszonegy levelét, figyelmesen. Elmondani, hogy törődik vele, és talán még bele is szeretett egy kicsit már a kezdetektől. 

Meg akarta találni…