Nineteen letters to Niall

Niall sorra bontotta fel a leveleket… Ahogy a vonat közeledett az otthonhoz, úgy a levelek is közeledtek az utolsóhoz. 

Minden egyes boríték felbontása előtt azért könyörgött magában, hogy végre valami vidám dologról számoljon be a lány, ami majd megmagyarázza, miért is hagyta abba az írást. Charlie azonban egyre rosszabb dolgokról írt, és ő képtelen volt pozitívan látni a helyzetet. Egyszerűen érezte, hogy valami szörnyűség történt a lánnyal, mégis reménykedett benne, hogy téved. 

Mikor az ember azt kívánja, bárcsak tévedne… az az igazán rossz előérzet. Hiszen az emberek nem szeretnek tévedni. 

A kopasz fickó végre felállt, és kisétált a kabinból. A nő, aki leöntötte Niallt kávéval, néha együttérzően pillantott rá, amitől kezdte kínosan érezni magát. A mellette ülő magas férfi pedig folyamatosan pötyögött laptopja billentyűzetén. Feszült csend uralkodott, melyet csak a pötyögés és a papír zaja tört csak meg. A vonat monoton zaját már rég megszokta. 

„Kedves Niall, 

Alice elment. 

Sikerült rávennem Janet, hogy elkísérhessem őket a repülőtérre, de szigorúan csak az ő felügyelete alatt. Alice utolsó alkalommal még elsírta magát, azt mondta, hogy hiányozni fogok neki. Nem akartam sírni, de visszatartani sem sikerült szóval mindketten könnyek között búcsúzkodtunk, mert biztosak voltunk benne, hogy soha többet nem láthatjuk egymást. S habár minden nap beszélgetünk a facebookon, nagyon hiányzik. 

Újra egyedül vagyok az iskolai szünetekben, a könyvtárban, vagy a lány mosdóban ebédelek. A legrosszabb az egészben, hogy mióta Alice elment, újra rám szálltak. Minden nap kigúnyolnak, amiért árva vagyok, nincs otthonom, minden nap megvernek, megaláznak. 

Ha az iskolában egyedül vagy, az egyet jelent azzal, hogy prédává váltál. Akinek nincsenek barátai, azoknak ellenségei vannak.”  

Niall természetesen nem tudhatta, mit él át Charlie. Noha ő maga sem volt igazán népszerű, azért nem verték meg, és nem közösítették ki. Voltak barátai, akik a mai napig mindennél többet érnek számára, igazi barátok, család. Egy gondoskodó anyuka, törődő apuka és bátyja, aki jó példát mutathat neki. S ha szülei el is váltak, neki volt családja, minden szeretetet megkapott, amire egy gyereknek szüksége lehet. 

A vele szemben ülő nő, még mindig bűntudatot érezhetett, mert mielőtt megkezdte volna szendvicsét, Niallt és az idegen férfit is megkínálta. Normális esetben lecsapott volna a lehetőségre, mert ki tudja mióta tartott már az út, és ő a pályaudvaron evett legutóbb, ezúttal azonban udvariasan elutasította az ajánlatot a magas férfihez hasonlóan. 

Nem volt éhes… 

„Alice fotósorozatot készített az új házukról, és már a költözés másnapján elküldte nekem őket. Aztán minden alkalommal új képeket is küldött, amikor valami megváltozott. Minden nap elmeséli, hogy van a kutyája, milyen volt az iskola, és sok-sok képet is küld. Mindenről tudok, ami vele történik, mégis úgy hiányzik. 

Kicsit irigylem őt, amiért ilyen szép családja van, és körülötte minden olyan jól alakul. Szeretnék végre én is tartozni valahová, érezni azt, hogy szeretnek. Csak egy átlagos lány szeretnék lenni, egy átlagos családdal. Tökéletes lenne. Nem kell gazdagság, tehetség, hírnév vagy amire a többi ember vágyik, nem kell nekem SEMMI! Csak egy átlagos élet. 

Egy napon reggel szeretnék arra ébredni, hogy körülöttem is minden rendben van. Reggel kisétálni a konyhába, narancslevet tölteni a poharamba, és őszintén nevetni valaki viccein. Érezni a reggeli szalonna és rántotta illatát, hozzábújni valakihez, amikor éppen egy horror filmet nézünk. Aki átölel, ha félek. Tudom, hogy a családomat nem kaphatom vissza, de igazán nem gondolom, hogy ezt érdemlem. Buta voltam és önző, de képes vagyok másképpen csinálni, miért nem kapok egy esélyt? 

Néha abban reménykedem, hogy valaki végre mégis örökbe fogad. Tudom, hogy erre nincs sok esély, de jó lenne végre egy saját otthonban felébredni, ahol One Direction poszterek díszíthetik a falat – ha már te magad nem lehetsz ott – és úgy rendezhetem be a szobámat, ahogy csak akarom. 

Szeretnék néha éjfél után lefeküdni, mert ilyet itt nem lehet csinálni. Szeretnék korlátlan szabadidőt, telefont, kábeltévét, ahogy a többi gyereknek is van. Egy saját életet. 

Mikor leszek már végre nagykorú, hogy ezeket mind megszerezhessem? Ha más nem is szeret, legalább nekem engedjék, hogy szeressem magamat! Már megint önző vagyok… Napról napra egyre önzőbb vagyok, érzem, ahogy felemészt.” 

Charlie kirohanása abszolút nem lepte meg. Éppen olyan korban van, mikor szeretne szabad lenni, azt tenni, amihez kedve van, és az a ház lehetetlen szabályokkal korlátozza őt. Niall egy pillanatra elképzelte, amint megadhatja Charlienak, amire vágyik. Szerette volna haza vinni, bemutatni a családjának, hogy végre ő is megkapja azt a törődést, ami járna neki. Remélte, hogy még nem késő. 

Idegesen a hajába túrt, majd a vele szemben ülő fiatal nőre tévedt a tekintete, aki aggódva, talán már percek óta követhette mozdulatait. A nő fürkésző pillantásai még úgy is égették arcát, hogy az csak lopva mert néha rá nézni. Niall érezte, ahogy arca elvörösödik, de ügyet sem vetett sem rá, sem a nőre a továbbiakban. Legalábbis megpróbálta figyelmen kívül hagyni. 

„Ma beszéltem Lolával, szerinte teljesen természetes, hogy így érzek. Azt mondta, ő is így gondolkodott az én koromban. Szerinte nem kell félnem, azt mondta engedjem el a rossz emlékeket és koncentráljak a jövőre, ha a jelen nem tetszik. Próbálom betartani, próbálok előre nézni. Egyelőre csak azt várom, hogy kijussak az otthonból, talán akkor majd minden rendbe jön. 

Sok szeretettel,

Charlie♥”

Niall szokás szerint gondosan összehajtogatta a levelet, és visszacsúsztatta a borítékba. Mellette a magas sötét hajú férfi pontot tett egy mondat végére, hogy aztán lecsukja a laptopot, és kimért mozdulatokkal elhagyja a kabint. Csak Niall és az a fiatal nő maradt ott, aki egész idáig még próbálta leplezi érdeklődését a fiú iránt, de a férfi távozásával zavartalanul bámulta a továbbiakban. Ez feszélyezte Niallt, így nem keresete elő az újabb levelet, csak kinézett az ablakon. 

Növekvő kíváncsisága a levelek vége iránt egyre csak gyötörte, ami talán az arcára is kiült, mert a nő kisvártatva megszólította; 

– Jól vagy? – Niall zavartan megrázta a fejét, majd körül nézett a kabinban. Igen, a nő kétség kívül őt szólította meg.

– Persze – legyintett.

– Nem úgy nézel ki, de ha nem akarsz róla beszélni én nem erőltetem – emelte maga mellé kezeit a nő – Biztos szakmai ártalom.

– Szakmai?

– Tudod, pszichiáter vagyok, gyerekekkel foglalkozom leginkább – gyanakvóan mérte végig Niallt – Te vagy Niall Horan? – Niall sóhajtott és lehajtotta a fejét. Nem igazán örült neki, hogy a nő felismerte. – Ne aggódj, nem vagyok rajongó – mosolygott – Az egyik betegem volt az. Leveleket is írt neked, szegény lány – magyarázkodott a nő, mire Niall agyában beindult a vészjelző.

– Mi a neve?

– Charlotte.

– Charlie?