Sixteen letters to Niall

Kisvártatva vonat robogott be a pályaudvarra. Niall vonata. Izgatottsággal töltötte el, hogy nemsokára talán láthatja Charliet, mégis rettegett attól, ami az utolsó levelekben lehetett. Mikor olvasni kezdte őket, Charlie még csak egy rajongó volt számára, majd ahogy a levelek vége felé közeledett mindinkább erősödött benne az érzés, hogy Charlie nem olyan, mint az egyszerű rajongók, mert Charlie az ő Charlieja. Amilyen izgatottsággal várta a további leveleket, melyek puzzle darabkákként lassanként feltárták előtte a lány érzéseit és múltját, legalább annyira ódzkodott is a tartalmuktól. Remélte, hogy jobban lett, és csak azért nem írt többé, mégis rosszat sejtett. 

Idegesen lépkedve szállt a vonatra, és egy olyan kabint keresett, ahol még nem volt senki. Reszkető kézzel szabadította meg a tizenhatodik levelet a borítéktól. 

„Kedves Niall, 

Egy olyan megfoghatatlan álomkép vagy számomra, mely örökké a szemem előtt lebeg, de tudom, hogy nem valós. Te nem az én valóságom vagy, hanem valaki másé leszel egy napon. Szörnyen érzem magam a tudattól, hogy valaki más lesz az, akit végül boldoggá teszel, mert tudod, szerettem volna az a boldog ember lenni, aki téged is azzá tehet. Persze nem hinném, hogy ez valaha is sikerülne. Azt hiszem, mindenben különbözöl tőlem, hiszen szeretnek az emberek, tehetséges vagy és barátságos. 

Néha azt kívánom, bár itt lennél, hogy ezt a tengernyi szeretet neked ajándékozhassam. 

Meséltem neked arról, ahogy megismertem Blake-et, de még mindig nem tudod, mi történt vele. Azután, hogy felkeresett, és biztosított róla, hogy sosem hagy el, és mindig ott lesz nekem, sokszor találkoztunk. Leültünk és egyszerűen csak beszélgettünk, mint valami egyszerű gyerekek. 

Amikor Blake a közelemben volt, nem gondoltam a körülményeimre, nem voltam árva, nem haldoklott a húgom. Csak beszélgettünk, kergetőztünk teljesen átlagos voltam, ahogy ő is. 

Egészen addig, ameddig egy nap már nem engedték ki a kórházból. Bementem hozzá, természetesen mit sem sejtve az egészről. Megkérdeztem tőle, hogy mi ez az egész, de nem akart válaszolni, csak elfordult. A sötétítőfüggöny el volt húzva a kórteremben, így az az oldal teljes sötétségbe borult. Nem láttam az arcát, csak hallottam nehéz légzését, szinte még azt is, ahogy próbálja összeszedni a gondolatait. 

– Beteg vagyok, Charlie – nyögte ki végül, én pedig megértettem, de nem akartam felfogni. Helyette eljátszottam inkább a buta lányt, hogy mindent el kelljen mondania.

 – Mikor engednek ki? – becsuktam magam mögött az ajtót és abban a sötétben tapogattam ki az ágy mellé helyezett széket.

– Lehet, hogy már soha – hangja rekedtes volt, és a végén halkan köhögött – Meg fogok halni – olyan fiatal volt, tele élettel. Szerettem, és ő is haldoklott. Nem szóltam semmit, csak óvatosan megkerestem a kezét a sötétben, hogy megfoghassam. Biztosítani akartam felőle, hogy rám végig számíthat, még akkor is, ha megmenteni nem tudom. – Hazudtam neked – vallotta be végül – Hazugság volt az egész. Végig tudtam, hogy beteg vagyok. Az anyám pedig nem dolgozik itt a kórházban – még jobban megszorítottam a kezét, hogy érezze, nem megyek el, de szólni nem tudtam, mert könnyek öntötték el a szemeimet, a torkom kiszáradt és nem voltam biztos benne, hogy bármi értelmeset ki tudnék nyögni. Nem akartam, hogy úgy érezze, sajnálom őt, nem akartam elszomorítani azzal, hogy szomorúnak tudjon. Kicsit örültem is azokban a pillanatokban, hogy valaki elhúzta a szobában a sötétítőt, mert így nem láthatta az arcomra kiült fájdalmat, amit akaratlanul is, de ő okozott.” 

Egy alacsony, kopasz figura nyitott be a kabinba, és helyet foglalt az ajtóhoz közel. Kissé elvonta Niall figyelmét, mikor elővett egy almát, és hangos csámcsogással nekiállt elfogyasztani azt, ezzel porrá zúzva a kabint megtöltő depresszív hangulatot.

Szegény Charlie talán azóta is abban a hitben él, hogy a levelei érintetlenül hevernek egy penészes raktárban, s az idő eszi majd el. Sejtelme sem lehet arról, mennyire meghatják a fiút egyszerű, mégis őszinte sorai. 

„Néhány hónappal később Blake is elhagyott, nem azért mert akart. Ő sem tehetett erről, ahogy a szüleim, és Eliza sem. Talán egy felsőbb akarat próbálja távol tartani tőlem a boldogságot, elveszi a családomat, a barátaimat… Mit tehettem, amiért ezt érdemlem?” 

Charlie kétségbeesett szavai érzékenyen érintették a fiút, ezért inkább felnézett a levélből, és az ablakon kívül keresett megnyugvást tekintetével. Sűrűn pislogott, nehogy könnyekkel pecsételje a hangulatát.

Közben a kopasz férfi egy könyvet olvasott, ezalatt bőszen túrva az orrát, mire Niall elméjében villanykörte szerűen villant fel a kérdés; Később hova teszi, amit onnan kibányászott? Maga elé grimaszolt a gondolatra, majd a levéllel próbálva takarni az arcát, folytatta az olvasást. 

„Alice mindenképpen próbálja elkerülni a velem való beszélgetést. Szinte csak akkor látom, amikor egy órán mellettem ül, ha beszélgetni próbálok vele, udvariasan figyelmeztet, hogy figyelni szeretne, de a szünetekben eltűnik, vagy ha ott van, hidegen válaszol. Régebben mindig tudtunk beszélgetni, és együtt nevetni. Szerinted már nem szeret? Biztosan megunt, amiért nem is hibáztatnám. Kinek van szüksége valakire, akinek ilyen sokszor rossz a kedve, és akit ennyire nem kedvel senki a környezetében?! Valószínűleg senkinek. Ezt gondolom én is.” 

A kemény szavak kardként hasítottak Niall lelkébe, neki igenis szüksége volt Charliera, szüksége volt arra, hogy megvédhesse a szomorúságtól, megmenthesse az öngyilkosságtól és együtt legyőzzék a magányt. Szüksége volt arra az őszinte lányra, aki nem tud kiteljesedni, mert a sors szörnyen elbánt vele. Niall egyetlen vágya abban a pillanatban, megtalálni a lányt, kézen fogva magához húzni, s bevallani neki, hogy az összes levelét elolvasta. Elmondani neki, hogy szeretne vele lenni. Elárulni, hogy… 

Szereti. 

„Kérlek, bocsáss meg! Már megint eláztattam a papírt. Tudod, egyszerűen nem tudom magamban tartani a könnyeket, amikor végig gondolom ezt a sok… Lássuk be, az életem nem egy mesébe illő történet. Nincs herceg, aki kimentsen a nyomorból, nincs tündér keresztanya, aki szép ruhát varázsoljon nekem… De Niall, ami a legjobban fáj, hogy még gonosz mostoha sincs, sem mostoha testvérek. Nincs itt semmi, csak a sok idegen gyerek, és a szociális munkások, ragacsos padló. Rosszul elkészített étel, ami sokszor kihűl, mire elénk kerül. 

Próbálom a jó oldalát látni, de egyszerűen nincs. Egyedül vagyok, és csak a fájó emlékeimet mondhatom a sajátomnak, pedig az az egyetlen, amitől szeretnék végre megszabadulni. 

Azt hiszem mára elég lesz a depressziós beszédemből. Későre jár, és holnap iskola. Már alig várom… 

Sok szeretettel
Charlie♥” 

Niall óvatosan összehajtotta a levelet, és várt néhány percet. Kinézett az ablakon, próbálta feldolgozni az imént olvasottakat. Felkészült a legrosszabbra, de remélte a legjobbakat.

Elnézte útitársát, a zömök kopasz kis embert, aki ezúttal már a fülét túrta, s csak remélni merte, hogy nem fogja minden testnyílásába bedugni a kisujját a hosszú út során.